Egy sebtiben felállított korházban ébredtünk. Egy hatalmas terem, tele sebesültekkel, de inkább halottakkal. Valószínűleg a csatahajó becsapódásának áldozatai. Az orvosok vérben és hullákban gázolva próbálták ellátni azokat, akikkel még érdemes volt foglalkozni.

Warhammer 40k - Doktor

Mi egész jól megúsztuk a dolgot. És azt a kevés sérülést is, amit elszenvedtünk az ide út során, láthatólag ellátták. Még ki is aludhattuk magunkat. Ám a fegyvereink és a páncélunk eltűnt, ami még nem is ért akkora sokkhatásként minket, hisz majd vételezünk újakat. Ám a harácsunk is eltűnt! Minden, amit fáradságos munkával összeszedtünk és magunkkal cipeltünk a hajóról… Mi, gárdisták, rögtön mély letargiába zuhantunk…

De lassan, csak összeszedtük magunkat, és jobban körülnéztünk, takaróinkba burkolózva. Hamar elvegyültünk a kint ácsorgó-dohányzó sebesültek és rendfenntartók között. Már éppen meg akartuk érdeklődni, hogy akkor mi is a nagy helyzet, mikor egy kisebb csapat, jól felfegyverzett rendfenntartó osztag érkezett. Élükön egy magas rangú személlyel, aki egyenest beviharzott a rögtönzött korházba. Szerencsére én kicsit távolabb maradtam a többiektől, a kórház omladozó falainál, így be tudtam hallgatózni/leskelődni a réseken. Ugyan nem sokat vettem ki a szavakból – csak hogy utánunk érdeklődnek és valami bíborlistát emlegetnek – , ám amit láttam, az még sok is volt. A parancsnok beszélt az orvosokkal, azok odahívták egyiküket, mire a parancsnok azonnal agyonlőtte… Majd az emberei begyújtották a lángszórókat… Én megragadtam gárdista társamat és elkezdtem taszigálni, majd futva ráncigálni magam után. Mögöttünk pedig hamarosan elkezdődött a sikoltozás…

Futottunk egy darabig. Orgyilkosunk szakmájához híven elég szemfüles volt és észrevette gyors távozásunk, szerencséjére követett is minket. Kellő távolságban bevettük magunkat a romok közé és elmeséltem társaimnak, hogy mi is történt. Gyorsan levontuk a következtetést, hogy feletteseink azt hiszik, hogy azért tudtunk meglógni a hajóról, mert összehaverkodtunk a támadókkal, akiket is a Káosz szolgáinak hisznek, így felróttak a Bíbor listára, ahova azok kerülnek, akik szövetkeztek a Káosszal… Hát a karrierünknek annyi. Fel se tudtuk igazán fogni a dolgot, így tettük, amit kell. Fegyvereket eszkábáltunk és elbarikádoztuk magunkat az éjszakára, reménykedve, hogy megemésztjük a problémákat és találunk valami kiutat a helyzetből.

Az éjszaka során végig járőröző légi egységek és a hajó legénységét felfaló szörnyetegek hangjait hallottuk. Nem volt valami bíztató, hogy ezek túlélték a becsapódást… Egy álomképünk-látomásunk is volt, egy a hajónkon “vendégeskedő” inkvizítor nő személyében. Nem tudom, hogy a többiek hogy voltak vele, de én különösebb figyelmet nem szenteltem a dolognak, csak levontam a következtetést, hogy nagy már a nőhiány… Bár az mindenképpen figyelemreméltó, hogy mindhárman ugyanazon nőszeméllyel álmodtunk… Úgy tűnik nagyon egyezik az ízlésünk…

Hosszú távú megoldást nagyon nem találtunk, de elhatároztuk, hogy jó gárdistákhoz és orgyilkoshoz híven szerzünk fegyvert, páncélt és amit még csak tudunk… Mégpedig a lezuhant hajó roncsai közül. El is indultunk reggel, mikor lassan a nap felkeltével elhalkultak a vadállatok hangjai. Ugyan a járőröző légi egységek elől így is el kellett rejtőznünk időről-időre, de végül is egész szép tempóban haladtunk. Dél körül már közeledtünk is a célterülethez, ahol szétváltunk, hogy minél hatékonyabban tudjunk harácsolni… Igazán használható dolgokra eleinte nem akadtunk, ám egyszer csak rábukkantam az egyik mentőkapszulára, amit láthatólag kívülről nyitottak ki erőszakkal! Bent nem láttam senkit, hangokat sem hallottam, így szóltam a többieknek és már vetettem is be magam a gyomrába, fosztogatni… No igen, a reflexek…

A mentőkapszulában tényleg nem volt már senki, ám láthatólag legalább egy személy érkezett vele, aki meg is sérült landoláskor (találtunk egy kevéske vért). Első ránézésre más sem volt a kapszulában, ám szerencsére velünk volt ez az űrszülött orgyilkos gyerek is, aki most kivételesen nem a bajt hozta a nyakunkra, hanem megmutatta, hol szoktak lenni egy ilyen mentőkapszulában a rejtett szekrények, telis-tele fegyverekkel, lőszerrel, élelemmel… Fel is pakoltunk rendesen, bár kis szépséghibája azért volt a dolognak: Ugyan fejenként két lézerkarabély jutott, de egyiken sem volt bajonett…

Karakterem, még egyenruhában...

A lényeg-a-lényeg: Úgy a frászt hoztuk szerencsétlen gyerekre, aki kezdetben kemény legénynek hitte magát, hogy a végére maga alá is vizelt, és az életéért és nemi szerve épségéért rimánkodott… No meg hogy ne hagyjuk magára orvgyilkos társunkkal… Illetve megtudtuk tőle, hogy valakit elkaptak, aki a lezuhant hajónkról szárazott és bizony nemsokára mint rabszolga, árverésre is bocsátják! Bárki is legyen az, arra jutottunk, hogy nem végezheti a söpredék kezei közt! Végre egy jó ok a dicső halálra! Pillanatok alatt döntésre jutottunk: meg kell mentenünk az illetőt!

Előzmények:
- Megtettük, amit tudtunk és mentettük az irhánk
- Végre újra játék – WH40K (karakteralkotás)

Dark Heresy - Hűség

Mint említettem, csapatunk egy hatalmas nemesi család gigantikus űrhajóján szolgál, mely a szektor legnagyobb hajói között van számon tartva. A neve: Hűség. Mely a játék kezdetén éppen hazafelé tartott a család bolyvárosához, egy hatalmas ünnepségre. Út közben a hajót egy kisebb támadás is érte, melyből mi nem sokat érzékeltünk, csak azt, hogy miután elcsendesedett a helyzet, kiküldtek egy sérült részlegbe, mondván becsapódott oda valami és jó lenne ellenőrizni, hogy nincsenek-e túlélők… Ha akadnak, tegyünk róla, hogy ne legyenek. Valójában, valószínűleg büntetésnek (mivel a napokban kitört egy nagyobb kocsmai verekedés a kantinban, és a kezdeményezőinek minket kiáltottak ki) és talán furcsa kiképzésnek/gyakorlatnak is szánták a dolgot, mivel senkit nem találtunk ott, ám ritka “légkörben”, alacsony gravitációban kellett végig tevékenykednünk. Ám miután végeztünk, nem engedtek ki a területről. Pontosabban semmi válasz nem jött az ajtókon túlról, így vártunk. Már-már azt hittük, hogy hamarabb értük el a bolygót és a nagy mulatozásban itt felejtettek minket…

Körülbelül egy nap múlva tűnt csak fel egy kezdő technikus, aki véres ruházatban menekült be hozzánk valamiféle rejtélyes támadók elől. Mint kiderült, megszállták a hajót! Hát több se kellett nekünk, gárdistáknak, megindultunk felkutatni az ellent, annak ellenére, hogy láthatóan azok gond nélkül lemészároltak mindenkit, aki csak az útjukba került. De ez nem rettentett el minket, hisz végül is erre lettünk kiképezve! Hamarosan rá is találtunk pár betolakodóra – a technikusunk életét feláldozva fedte fel a támadók pozícióját, ahogy az egyikük berántotta őt és pillanatok alatt felszeletelte egy sötét mellékjáratban. Fogtam is a harci fejszém és egy útközben zsákmányolt kovácsoltvas gyertyatartót, – ami egyetlen világító eszközünk volt – szóltam a társaimnak, hogy fedezzenek és megindultam a sötétbe burkolódzó folyosó mélyére, a rejtőzködő gyilkost eliminálni. El is jött az első alkalom, hogy kipróbáljuk a közelharcot ebben a játékban. Hamar kiderült, hogy egy páncélozatlan, átlagos testfelépítésű, monoszálas kardokat forgató orgyilkos nem sokat ér szemtől szemben egy jól páncélozott, harci fejszés gárdista ellen. Rövid, ám gyönyörű csonkolással végződő küzdelem volt. Bár kicsit lesántultam, de egy gyönyörűen kivitelezett csapást is sikerült bevinnem, mely félig megvakította ellenfelem, aki így már nem is volt igazán ellenfél, tehát előhúztam kivégzésekhez használt kováspisztolyomat és egy jól irányzott lövéssel “csonkoltam” ellenségem fegyverforgató karját. A vér beborított.

Így elsőre a közelharcról és úgy általában a próbákról az jött le nekem, hogy nagyon sokat számít a kocka, ami még inkább előjön a tűzharcnál. A sérülések viszont eléggé komolyak tudnak lenni, ha valakin nincs páncél.

Dark Heresy - Imperial Guard roham

És kezdődhetett a hullarablás, mialatt társaim felfedeztek egy másik behatolót, kinek segítségével tesztelhették a játék tűzharc rendszerét… Ami számukra mintha nem jött volna be annyira, mivel a végkimenetel az lett, hogy miután jól meglyuggatták a célpont fedezékét és kicsit őt is, gárdista társam elvesztette türelmét, elhagyta fedezékét és gyorsan megközelítette áldozatát, akinek még az utolsó pillanatban sikerült homlokon (sisakon persze) lőnie társamat, ám ez sem menthette meg, mert az egy mozdulattal felnyársalta: átdöfte karját és hozzászegezte azt a törzséhez. Holtan esett össze.

A csetepaté hangjaira viszont felbukkantak társai kicsiny csapata, akik zárótüzet nyitottak ránk, mi pedig taktikai visszavonulásba kezdtünk. Ám ahogy távolodtunk, úgy bukkant fel több és több hulla a legénységünkből. Úgy tűnt, szinte mindenkit sikerült lemészárolniuk, és sajnos rá is jöttünk hogyan: valamiféle furcsa, talán mutáns vadállatokra bukkantunk, amik épp lakmároztak halott társainkból. Túlerejük hatalmas volt, így gyorsan meghúztuk magunkat és elővettük kis gárdista kézikönyvünket, hogy mi a teendő ilyenkor. Az meg azt írta, hogy ne essünk pánikba és keressük meg a legközelebbi barátságos erőket és jelentsünk nekik. Mivel látszólag már az egész hajót felszámolták támadóink, a hajó viszont az eltelt idő alatt eléggé megközelíthette a nemesi ház szülőbolygóját, a mentőkabinok felé vettük az irányt kis vitatkozás után – hisz gárdisták ne egy mentőkabinnal hagyják már el a hajót, hanem harci landoló egységekkel… de azok sajnos eléggé el voltak tőlünk zárva. Itt derült ki, hogy támadóinknak központilag sikerült lezárniuk szinte mindet. Így nem valószínű, hogy túl sokan elmenekülhettek közülünk. Szerencsére egyet sikerült beüzemelnünk és elhagynunk a hajót. Szerencsénkre már éppen a bolygó légkörébe lépett be a hajó, így mentőkapszulánk meg is indult a bolyváros felé.

A landolás nem volt zökkenőmentes, és mivel egyébként is sérültek voltunk, könnyen elvesztettük az eszméletünk. Egyedül gárdista társamnak sikerült nagyjából magánál maradnia, aki még érzékelte, hogy valamiféle gyári munkások húznak ki minket a mentőkabinból és próbálják ellátni sérüléseinket… aztán sötétség…

Előzmény: Végre újra játék – WH40K (karakteralkotás)